Var det kärlek_Inside

Az járda vékony padkája most kellemes hűvösséget árasztott, annak ellenére, hogy egész nap ki volt téve annak a rettentő forróságnak.

A lámpák gyéren világították meg a kis utcát, ám még így is kivehető volt egy alak, aki az egyik oszlopnak dőlve bámult a semmibe.

Ilyen késői òrákon már ritkán fordult meg járókelő ezeken az utcákon, így csak a süvítő, kora őszi szél hallhatta, hogyan sír az, ki száz életet vett már el, s ezer életet tett már tönkre.

Nalilito erőszakosan markolt bele dús, barna hajába s mély levegőket véve pròbált megnyugodni.

Tudatában volt annak, mi lenne a helyes most, de az érzelmei képtelenek voltak aszerint cselekedni.

Már másfél éve képtelen volt elvágni azt az apròcska, vörös fonalat mely szívét Kypsähoz kötötte.

Csúfos ábrándokkal éltette magát, hogy ő már nem szereti, sosem szerette, csupán egy fellángolás volt, de nem... Nem az volt.

Másfél évvel ezelőtt biztonságban érezte magát. Körbe vették az elborult, emberi ésszel normálisnak nem mondható szabályai és elméletei, melyek egyfajta biztonságot nyújtottak neki, amelyek mögé el tudott rejtőzni.

De azon a napon, azon a tavaszi napon, mikor elárulta Kypsänak hogy ki is ő valójában, valami megváltozott. Eltűnt a burok. Eltűnt minden, amit addig felépített. Kilépett abbòl a sötét zugbòl ahol eddig élt és valami mást is elkezdett érezni. Valamit, amitől melegség önti el és közben még csak mások vére sem tapad a kezéhez. Ekkor döbbent rá, hogy beleszeretett Kypsäba. Abba a titkolózó, ám mégis lázadó személyiségbe, abba a karakteres arcába, nagy barna szemeibe, hajának tengerkék tincseibe.

Sosem mondta el neki. Nalilito nem az elutasítástòl félt, hanem tudta, ha Kypsä mégis megtudná, olyannyira sem bízna meg benne, mint ahogyan eddig tette.

És inkább megtart egy akalulòban lévő barátságot, mintsem hogy ostoba érzelmei miatt elveszítse őt.

Azòta így tengeti napjait.

Nemrégiben azonban, feltűnt egy lány, ki fellobbantotta benne féltékenységének perzselő tüzét. Pärla, ha nevén akarnánk szòlítani.

S Nalilito egyetlen egy okból nem gyújtotta csak fel eme teremtést izzó féltékenységének egyetlen parazsával. Az az egy ok pedig nem más volt mint hogy Kypsä bele szeretett.

Prózai párbeszédeiket Nalilito mindvégig követte, s majdnem hogy szeme láttára lett eme két emberből egy pár. A mai napon viszont szomorú hírt közölt Kypsä Nalilval.

Pärla Németországba költözik, így hát szakítottak.

Nalilito jòl tudta, hogy nem helyes, ám valahol  legbelül örült a hírnek.

Bár ez arra utalt, hogy ily sok idő után is reménykedik a lehetetlenben, de ez a felismerés egyúttal célt is adott az életének.

TALÁLNI VALAKIT, AKIT JOBBAN TUD SZERETNI MINT KYPSÄT!

Szívéből remélte, hogy egyszer majd sikerrel jár.

Nalilito felbámult az égboltra, ahonnan milliónyi csillag lesett vissza rá. Szeme sarkából megpillantott egy apró kis fényvillanárt, egy csöppnyi kis hullòcsillagot.

A szél felborzolta lila rincseit, lassan lehunyta szemeit, majd némán ennyit tátogott:

Kérlek, kérlek, kérlek...

Mikor felnyitotta szemhéjjait, abban a sötét, fülledt szobában volt, ahol òrákkal ezelőtt álomra hajtotta a fejét. A hátára dordult, letörölte arcáról a még fel nem száradt könnycseppeket, vett egy mély levegőt majd òriási, puha plüss csirkéjéhez bújva ismét elmerült abban a világban, ahol kettesben lehetett a széllel.