Täydellinen elämä_Outside

Bámult maga elé és csak úgy törtek fel benne a rossz emlékek. Zokogni akart, tombolni, de nem tehette. Túl sokan voltak körülötte meg amúgy is.

Mindent megkapott az élettől amire szüksége volt, még tán többet is. Dehát milyen az ember? Sosem jó neki semmi, mindig talál valamit ami miatt rosszul érezheti magát és ebből Nalilito valósággal sportot űzött. Voltak barátai, minden nap kapott enni, minden éjjel volt hol aludnia, minden évben Angliába utazhatott a családjával. És még rengeteg más dolog, ami miatt hálás lehetett volna. Persze ő koránt sem érezte ennyire tökéletesnek az életét. Természetesen ő annak akarta tudni, de egészen más elképzelései voltak arról, hogy milyen egy tökéletes életet élő ember. Elvárásai voltak saját maga felé, amiket ha nem tudott teljesíteni, rettentő haragot és gyűlöletet érzett s legszívesebben agyonverette volna magát. Volt, hogy legszívesebben inkább meghalt volna, csak hogy ne kelljen szégyenkeznie saját hibái miatt.

Beteges megfelelési kényszere miatt egy idő után környezete is megbélyegezte őt, s mikor csak egyszerűen nem volt mit mondania, haraggal szóltak hozzá, hogy fejezze be az önsajnálatot. Ezek után természetesen nem volt meglepő, hogy csak egyre rosszabb lett a kedve.

11:37 van. Nalilitot kíváncsiságtól gyötrődött, így a néma fülhallgatóval a fülén, az ülésbe fúródva hallgatta szülei szűnni nem akaró veszekedését.

Bár a feje már hasgatott a folyamatos ordítás zajától, nem bírt kíváncsiságával hogy hallja, miről folyik éppen a vita.

Néha a dolgok már olyannyira elfajultak, hogy azon agyalt, mi lesz ha ismét egy válás következik be.

Visszagondolt arra, hogy milyen volt amikor elváltak a szülei. 11 éves volt, a kis húga 5. Akkoriban még nem igen értette mi történik körülötte. Az igazat megvallva nem is emlékezett sokra, csak arra, amikor ő és a húga fürödtek. Akkorra már megszokott volt, hogy szüleik veszekedtek. Már éppen tervezték hogy kiszállnak a kádból, mikor édesapja viharzott el a nyitott fürdőszoba ajtó elől, utána nemsokkal pedig egy fasámli repült a levegőben. Nalilito addig még sosem hallotta így üvölteni anyját és ez őszintén szólva rettentően megrémítette. Csak a hangjára emlékezett, arra hogy mit mondott azon az estén, arra nem. De tán nem is volt kivehető számára. Csak ült a kádban és olyan rémült volt, hogy nem tudott mást tenni, mint sírni. Sírt és közben befogta testvére fülét, mert olyan szavakat hallott, melyeket még életében sosem.

Ez a jelenet mindig felrémlett előtte, valahányszor a válás veszélyét érezte anyja és nevelő apja között.

Mindig végig gondolta, milyen életük lenne mindaz után. Nem biztos hogy könnyebben tudnának boldogulni, viszont veszekedés mentes hétköznapjaik lennének.

Oldalra hajtotta a fejét és kibámult az ablakon.

Magányra vágyott. Magányra és önállóságra amíg meg nem hal.