Soning_Inside

Az ég koromfekete volt, egy csillag se látszott. Az egyetlen fényt csupán a nyüzsgő nagyváros adta, mely most Nalilito alatt terült el.

A lány az ablakkeretnek dőlve élvezte a hűvös, esti levegőt. Lábait óvatosan himbálta, hisz mégiscsak a 20. emelet ablakában üldögélt. Az éjszaka fuvallatai gyengéden cirógatták bőrét és érezte, érezte azt, amit már régen nem érzett, amire már olyan régen vágyott. Nyugalmat. És ez nem olyan volt, mint amit abban a kinti világban érzett. Az a nyugalom hamis volt és törékeny. Egy apró nesz, egy kósza kis gondolat szilánkjaira zúzhatta azt a nyugalmat, vagy csak egyszerűen túlságosan hihetetlen volt.

Ez viszont valóságos volt. Tudta, és hitt benne, hogy idebent ezt nem veheti el tőle senki. Mert itt nem gátolta őt semmi. Nem kellett súlyos béklyókkal lent tartania tudattalanját önmagában, az lehetett, aki valójában is volt. Mert otthon volt.

Ezen elmerengve nézte az alatta fényben úszó várost. Könyökével az ablak kereten támaszkodott. Szemét behunyta, homlokát pedig gyengén dörzsölgetni kezdte.

Még vetett egy utolsó pillantást a gyönyörű, ámbár nyomasztó érzést rágyakorló városra, majd befordult az ablak belső felére.

A szoba sötétbe burkolózott, a bútorok pedig alig voltak kivehetőek a félhomályban.

Nalilito ütemes léptekkel a lifthez sétált, mely egyenesen a szobába nyílt. Az ablakot szándékosan nyitva hagyta, hogy ezzel se keltsen magának bezártság érzetet.

Amíg a liftre várt, körbepillantott a néma szobán, melynek minden sarkában a csend uralkodott.

A lány egyre türelmetlenebb, egyre frusztráltabb lett, ahogyan abban a süketítő némaságban várakozott. Lélegzet vétele felgyorsult és mikor a lift ajtaja csilingelve kinyílt, úgy ugrott bele, mintha csak menekült volna, az ajtók pedig már zárultak is be.

Hiába is bármilyen mély kapcsolat önmagunkkal és a tudatalattinkkal, a saját, ismeretlen démonainktól örökké tartani fogunk.

A doboz elindult lefelé és csak ment, ment, perceken keresztül.