Selverkendelse_Outside

A forróság fullasztó volt. Levegőt venni olyan volt számára ebben a pillanatban, mintha meleg vízzel próbálná meg szomját oltani. De persze kitartott. Eszébe jutott Kosztolányi Dezső: Esti Kornél című novellájának az utolsó fejezete, melyet aznap az iskolában olvasott fel nekik az tanár irodalom órán. Teljesen bele tudta magát élni Esti Kornél szerepébe e percben. Az emberek egymást lökdösték, szitkozódtak és megvető pillantásokat vetettek minden egyes felszállóra.

Nalilito a sarokban ácsorgott és örült, hogy nem a tömeg közepén sodródik valahol. Elnézett a hullámzó tömeg felett, ki az ablakon, remélve, hogy a táj legalább töredékét meglátja majd. Ám az ülőhelyekért folytatott véres harcban résztvevő idős hölgyek függönyként takarták el a kinti világot, mintha azt csak az arra méltók láthatnák meg. A kiváltságosok...

Beletörődve malmozott, miközben azon töprengett, hogyha az utazás az saját életünk és önmagunk megismerésének motívuma, akkor ez az utazás miként tükrözi az ő életét... Netán homorú, vagy domború tükröt lát, mely egy eltorzított képe a valóságnak?

Végig nézett a feszültséggel teli hús tengeren. Ha valaki hallotta volna gondterhelt sóhaját, egyből tudta volna, hogy már Nalilito is régen rájött. Ennél egyenesebb és makulátlanabb tükröt még ember nem látott. Az felismerés pánikba ejtően igazi volt, de nem ringathatta magát hazugságok finomra szőtt hálójában. Ez a sok ember mind az ő gondolata és érzése volt. Csapongtak ide s oda, akárcsak éjjel a denevérek és nem hagyták őt nyugodni... Azok az átkozott hangok...

Fejét, a busz rázkódó falához szorította és szorosan elhunyta szemeit. Be és ki, be és ki. A forró levegő viszont csak még inkább felhergelte. Kezei remegtek és már nem hallott mást, csak saját gondolatainak fülsüketítő, megőrjítő zsibongását...

"Elég legyen! Csendet! Nincs igazatok!" kiáltotta némán, szokásos mantráját.

Újabb mély levegőt vett, bent tartotta ameddig csak tudta, majd kieresztette. Szemei zsibbadtak az erölködéstől és kellett pár másodperc, mire kitisztult a kép.

"Végállomás!" kiáltott hátra a sofőr.

Mintha mi sem történt volna, Nalilito úgy állt fel és lépett ki a nyári forróságba. Körülötte az emberek ételekről, politikáról, egészség- és oktatásügyről beszéltek. Boldognak, de legfőképpen normálisnak tűntek...

Még egy mély és hosszan tartó levegő, majd neki iramodott és hazáig csak szaladt...