Pieni tarina_Inside

Mindig is tudtam, hogy talán pszichopata vagyok... Sokszor elképzeltem már, ahogy megölök pár embert, de valóságban nemhiszem hogy meg tudtam volna tenni.

Élőben még sosem láttam halottat és azt hittem, hogy ha egyszer fogok, felzaklat majd a látványa és többé nem akarok majd ilyet látni...

Hát nem...

Ott ültem az első padban és szinte már élvezettel néztem végig, ahogy az osztályfőnököm elvérzik a tanári asztalon.

Nem volt meglepő... Az a sok stressz amit magának okozott, majdnem hogy már egyértelművé tette, hogy egyszer ez is be fog következni...

-------------------------------

Nem... Egyszerűen nem volt képes felengedni és hagyni, hogy a gondok maguktól megoldódjanak.

Sokszor kiabált már velünk is, hogy nem is akart elvállalni minket, hogy nem is akart osztályfőnök lenni, stb...

-------------------------------

Egyeseknek majd hónapokig, akár évekig is kezelésekre kell majd járniuk az eset miatt, de nekem... Hát nekem nem igazán... Biztos meg fogják majd kérdezni rengetegen, hogy "nem akarsz beszélni róra? " meg hogy "ezt most biztosan nehéz feldolgoznod." ... ... ...

Közhely... Közhely, közhely, közhely...

Az emberek csak azért mondanak ilyeneket, mert mást nem tudnak... Erre lettek tanítva...

És akármennyire is utálom, de ezekre a kérdésekre eképpen fogok majd válaszolni: Nem, ne aggódj... Nem lesz semmi bajom...

És mindeközben bájosan fogok mosolyogni. Mert erre tanítottak...

És mert a társadalom nem tolerálná, ha az igazat mondanám... Ha megmondanám, hogy élvezettel, sőt, szinte már rajongással néztem végig, ahogyan az osztályfőnököm egy 15 cm-es konyhakést szúrt a nyakába és friss, piros vére beterítette az első két padsort.

Szóval csak ott ültem, és (megjegyzem, szörnyen nehezen) vissza folytott vigyorommal próbáltam rémültnek tűnni. Aztán rájöttem hogy felesleges.

A teremben néma csend honolt. Körbenéztem, hogy lássam a többiek reakcióját. Többnyire ugyan olyan volt mindenkinek az arckifejezése...

Holt sápadt és merev...

Ekkor megfordult a fejemben, hogy esetleg szólni kéne valakinek a történtekről. De nem volt kedvem...

Nem volt kedvem itt hagyni, ezt a csodás látványt... Tényleg gyönyörű volt... Ahogy halott teste, a vérben úszó asztalra rogyott, kedvem támadt lefesteni.

Végül erőt vettem magamon és (szememet a hulláról le nem véve) szép lassan a kijárat felé somfordáltam...

Kíváncsi voltam, hogy vajon mikor tör ki a pánik... Hogy mikor fognak majd az osztálytársaim sírni és sikoltozni rémületükben?! Ott akartam lenni és végignézni!

Már hazafelé tartottam... Olyan volt, mintha a semmire gondoltam volna. Mikor magamhoz tértem, a buszom már a megállóban állt. Gyorsan felpattantam rá és leültem az első ülésre, amit találtam. Kellett valami... Valamilyen zene, ami olyan hangosan üvölt a fülembe, hogy elfedi a buszon zúgó tömeget. A tudatalattim egyből a Kpop listához vezette az ujjam és ösztönösen elindítottam az első számot. GOT7 니가 하면(If You Do)...

Az agyamban most újra meg újra elkezdtem lejátszani az utolsó órán történeteket.

A tanár bejött. Nem szólt semmit, csak leült az asztalához... És csak ült. Egy idő után mindenki elcsendesült, gondolom azért, mert furcsállták hogy nem ordibál a hangzavar miatt. Mikor már vagy 5 perce így ültünk, a tanár egy hirtelen mozdulattal felállt és zihálva az asztalra csapott. Lesodort róla papírt, tollat és a saját táskáját dobta a helyükre. Az osztály lélegzetét visszatartva figyelte az eseményeket. Pedig ez még semmi sem volt.

Remegő kezével kihúzta a táska cipzárját nagyon, nagyon lassan. A teremben szinte már vágni lehetett a feszültséget. És ekkor megláttam a kezében. Éreztem ahogy bizseregni kezd a testem és az ereimben szétárad egy löket adrenalin. Már akkor tudtam, hogy mi fog történni.

Görcsösen szorító ujjaival olyan szépen fogta a kést, hogy azt öröm volt nézni is. Teljesen elbűvölt... Elvarázsoltságomból a forró, vörösen fénylő vére zökkentett ki, ami jórészt felém spriccelt. A tanár ott feküdt, kiterült az asztalon, mint egy... Hulla... Mert az is volt...

Minél többször elevenítettem fel halálának képét, annál izgatottabb lettem. Éreztem, ahogy megint bizseregni kezdek és az újabb, rajtam áthaladó nagy mennyiségű adrenalintól szaporábban vettem a levegőt. Egész testemben remegtem az izgatottságtól...

NEM... Le kellett higgadnom... Mégis mit gondoltam? Csak 16 éves vagyok és mégis... Sosem csigázott még fel engem ennyire semmi, mint a saját osztályfőnököm öngyilkosságának a látványa.

Mikor haza értem, egyedül voltam. Hiába próbáltam megnyugodni, nem ment... Zsongott a fejem. Tele volt a halál gondolatával. Tehetetlenül és bezárva éreztem magamat, amiért nem csillapíthattam a belőlem feltörő érzéseket. Az érzés kínzott és gyötört, míg gondolataimból a bejárati ajtó nyílása és becsapódása ki nem zökkentett. A szívem hevesen vért, mert nem tudtam, hogyan is mondjam el anyámnak a történeteket.

Az ágyamon feküdtem és a plafont bámultam... 10 óra körül járhatott az idő, a nap pedig verőfényesen sütött be az ablakon. Hogy őszinte legyek, nem igazán emlékszem a tegnap este történtekre. Egyedül anyám reakciójára, ahogy lesokkolta a témához való semleges viszonyulásom...

Nem igazán értettem a "normális emberek" gondolkodás módját... Miért kéne megrázkódtatásként érnie engem is annak, hogy a szemem láttára lett valaki öngyilkos és az első sorból nézhettem végig (megjegyzem kissé rövid ideig tartó) agóniáját. Bár igaz, hogy a halál beállta után még vonaglott egy pár percig, de az már nem volt olyan élvezetes.

"Csinálnom kéne valamit" - gondoltam, miközben a halál gondolatának mámorától próbálta megszabadulni. Így tehát felkeltem, fogtam egy táskát és csak a legszükségesebbeket pakoltam bele. A telefonomat, egy kis vizet, némi szerves táplálékot, egy kis köteg papírt, öngyújtót és azt a pár szál megmaradt cigarettámat. Többre nem is volt szükségem. Nyakamba kaptam a motyómat és elindultam.

Átevickéltem az éppen lezáródó vasúti sorompók között, elhaladtam a magas, zöld fűvel borított sportpálya mellett, majd balra fordultam. Innentől az utam már csak egyenesen vezetett tovább. Egy pillanatra megálltam és mélyen beszívtam a friss levegőt. Enyhén fújdogált a szél, így a fák közül éppen hogy kilátszott az aprócska, romos épület, mely most menedékként szolgált az engem üldöző gondolatok elől.

Mikor oda értem, felmentem a főépületbe vezető lépcsőkön. Az azt benőtt ágak némelyikét letaposták.

"Remélem nincs itt most senki más."

Az épület legnagyobb helységének egyik törött ablakán keresztül kimásztam a melléképületre, onnan pedig egy régi, rozoga létrán a főépület tetejére.

Ledobtam a táskám és egy hirtelen mozdulattal elterültem a naptól meleg kövön. Percekig feküdtem így, elhunyt szemmel, kihasználva azt a kis időt, míg a napot el nem takarta egy óriási felhő. Akkor felültem és a számban egy szál cigivel kotorásztam a gyújtóm után.

Szerencsésen meg is találtam, majd pár kattintás után sikerült meggyújtanom. Jó mélyet szippantottam a füsölgő dohányból,miközben a semmibe meredtem. A belélegzett füstöt hosszú másodpercek után fújtam csak ki, mikor már szinte marta a tüdőmet. Kissé kellemetlen érzés volt, de úgy éreztem hogy most pont ez kell nekem. Így hát megismételtem. Újra és újra, míg hamuvá nem égett az egész szál.

Egyre csak a tegnap délutánon járt az agyam, miközben a szél játszott a hajammal.

Ahogy a távolban gyülekező sötét felhők egyre közeledtek, úgy erősödött a szél is. Lehunytam a szemem és élveztem a szelet. Merengésemből pár esőcsepp szakított ki, amik az arcomat érték. Az idő múlásával egyre nagyobb lett a szélvihar, egyre sűrűbben kezdett esni az eső, majd elkezdett dörögni az ég is. Mikor megjelentek az első villámok, gondoltam jobb lesz ha megyek. Lassan baktattam le a lépcső, majd ütemezett lépésben haladva indultam el a haza felé vezető úton.

A vihar egyre hevesebb lett, ahogy bennem is egyre csak nőtt a feszültség. Rohanni kezdtem.

Szaladtam ahogy csak a lábam bírta, ám a sínek előtt erőtlenül rogytam össze...

Sosem szerettem futni és most az elmém is gyötört... Micsoda nagyszerű párosítás...

Az agyamban ekkor minden egyszerre zúgott és a vihar is most kezdett rá a legjobban. Ám egy pillanat múlva, mikor felpillantottam, már semmit sem hallottam... Mintha a világ elhallgatott volna körülöttem... Ott állt... A vonat síneken... Ugyan úgy, mint tegnap délután. Ugyan olyan gyönyörűen tartotta a kezében azt a kést és ugyan olyan szórakoztatóan pánikba esett arccal nézett le most rám...

Amint megemelte a kést, hangos dudaszó hatolt be elmém csöndjébe. Ő viszont nem mozdult. Csak állt mereven. Szólnom kellett volna. Üvöltenem, kiálltanom, hogy menjen onnét. De nem akartam... Érdekelt, hogy milyen az, amikor halálra gázol valakit egy vonat. Főleg ha az a valaki, az osztályfőnököm...

Mert mi érdekes van abban, ha látsz meghalni egy ismeretlent? Semmi... Jóval érdekesebb, ha olyasvalakit látsz meghalni amit ismersz, érzelmek, emlékek fűznek hozzá és a dologban a legjobb, mikor az incidens után fejlesztheted színészi képességeidet.

Hasznos, mert minél jobban be tudod csapni az embereket, annál sikeresebb leszel az életben... És minél sikeresebb vagy, annál több befolyásod van és minél több befolyásolyásod van, annál több hatalmad van... A hatalommal pedig bármire képes lehet az ember... És ehhez nem kellett más, csak hogy végig nézd, hogyan is gázol halálra egy vonat egy nyomorultat...

Megint elkalandoztam...

Amikor felocsudtam, a nő az ájulás szakadékán egyensúlyozott épp. Ekkor hangos zakatolás és egy tompa csattanás, amit a csontok ropogásának hangja követett... Visszafolytott lélegzettel figyeltem az eseményt, amikor hirtelen elkapott a légszomj... A fülem elkezdett sípolni és hirtelen éles fény bántotta szemem világát...

Ekkor egy hirtelen mozdulattal felültem fekvő helyzetéből és levegő után kapkodtam...

Mikor végre sikerült abba hagynom a fuldoklást és a fülemet sem bántotta az a szörnyű hang, körül néztem... Fent ültem a romos ház tetején. Az ég ragyogott és még a cuccom is megvolt...

"Nyilván elaludtam..." gondoltam magamban "ez az egyetlen logikus magyarázat a történtekre"