Itsetutkiskelun_Outside

Nalilito körbe burkolta magát sötétséggel és gondolatai csónakján ringatózott.

Miért érdekli őt ennyire Kypsä? Hiába látta valódi énjét, mégsem hagyta nyugodni valami. Befészkelte magát a lány fejébe és megfertőzte azt, mint valami rossz vírus a gazdatestet.

Egy vízió... Egy vízió arról, hogyan is fogja elveszíteni Nalilito a barátait. Hogy ez az átkozott hogyan fogja őket elvenni tőle.

Nem volt menekvés.

Látta, ahogyan szemrehányó tekintettel állnak sírja fölött és igyekeznek nem megjegyzést tenni arra, mennyire is szánalmas volt életében.

Hogy az egész csak egy vicc volt.

Persze a valóság teljesen más képet mutatott róluk, közel sem ennyire kegyetlent.

De mit is várjon az ember egy borult elmétől?

Egy olyantól, aki az evolúció által olyannyira elbaszott, hogy saját magát korlátozza a mindennapi életben!?

Mit várjon az ember

Egy olyantól, akinek a fejében hangok veszekednek olykor!?

egy olyantól, aki mártír illúziókat lát a saját főszereplésével!?

Egy olyantól, aki a fájdalomban örömét leli?

Egy... disszociatívtól...!?

Nalilito nem szeretett emögé a kifogás mögé rejtőzni, de már nem talált mást, ami miatt különbözne a több embertől...

Sokszor eszébe jutott, hogy miért is akarjanak megfelelni másoknak? Hiszen ők úgy tökéletesek, ahogyan a gép dobta őket.

De ennek a vége mindig csak az lett, hogy igenis meg kell változniuk!

Azok a hangok... Már megint azok az átkozott hangok...

A lány vett egy mély levegőt, magához ölelte puha plüssét, majd a hajnali madarak csicsergésének hála sikerült álomba merülnie, még mielőtt azok a hangok, amiket csak ő hallott, felerősödhettek volna...