Dybde certifikat_Inside

A tábor csendben nyugodott.
Csak a távolban felszálló madarak csaptak némi zajt.
Azt az eszeveszett üvöltést és sikolyt viszont senki sem hallotta... Úgy tűnt, hogy túl messze volt, a táborozók mély álmától.
Kypsä mélyről jövő, ismeretlen hangokat hallatott, ahogy Nalilito egyre forgatta benne a kést.
A lány ismerte az emberi test felépítését és biológiáját, pontosan tudta tehát, hogy hova kellett szúrnia ahhoz, hogy barátnője a lehető legtovább szenvedjen.
Élvezettel nézte, ahogyan Kypsä kezei alatt vonaglik, majd elkezdte végig gondolni azt az elmúlt időszakot, amely erre a tettre kényszerítette.
Az ok egyszerű és már szinte egyértelmű volt...
Féltékenység...
Ez a szörnyűség már évek óta gyötörte és fertőzte Nalilito lelkét.

*pürüty pürüty, visszaemlékezés*

Az érzés, még évekkel korábbról gyökerezett, mikor megismerték egymást.
Nalilito már szinte Isteni magasságokba képes lett volna emelni Kypsät, de még így sem tudott megfelelni neki és minden barátkozási terve kudarcba fulladt. Minden lépése feleslegesnek látszott és minél jobban próbálkozott, annál rosszabb lett a helyzet...
Aztán feladta...
Nem érdekelte többé, hogy mi van Kypsäval és pár napig, vagy talán csak óráig, de boldognak és gondtalannak érezte magát.
Viszont, ez így túl egyszerű is lenne.
Méghogy az ember csak úgy túlteszi magát valamin és utána minden rendbe jön? Ugyan már...
Ezt követően, Kypsä kisebb nagyobb, de maximum másfél napnyi idő intervallumon belül visszakúszott alattomos módon Nalilito szívébe, kihasználva annak gyenge pontjait és naivitását.
Legtöbbször írásos formában, de párszor szemtől szemben sokkolta azzal Kypsä Nalilitot, hogy ő márpedig szereti és megbízhat benne, csak nem túl jól mutatja ki.
Ezt követően Nalilito rendszerint csak ült és a fülhallgatójából a lehető leges leghangosabban szóltak a kedvenc K-pop számai, annak érdekében, hogy legalább a magas hangerő megakadályozza a gondolkodásban.
Mindig ezt tette, mikor a fejében ide-oda csapongtak a gondolatok és nem tudott dönteni két teljesen ellentétes vélemény, érzés és akarat között.
De nem halogathatta sokáig a dolgot. Rendszerint nem bírt parancsolni az érzéseinek és újból imádni kezdte Kypsät, holott a józan ész azt parancsolta, hogy továbbra se foglalkozzon vele, mert megint csak hazudik és egy pár hét, vagy jobb esetben hónap múlva ugyan itt fog kikötni. Ilyenkor viszont az érzések megígérték a józan észnek, hogy ezúttal sikerrel járnak majd...
Majd a vége nem látott mókuskerék szituáció folytatódott... Ahogy a józan ész is megmondta, nem sokkal később Nalilito ismét a sok kudarccal és a kétségbeeséssel karöltve szedte össze egyesével darabokra hullott elméjét.
Majd ismét elengedte, végül ismét felhelyezte magának a remény hatalmas és nehéz béklyóit.
Amikor épp két völgy között a hegyen volt, sokszor majdnem belefulladt saját féltékenységébe.
Amikor azt látta, hogy más embereket mennyire nem érdekli az, hogy Kypsä nyit feléjük, hogy mennyire semmibe veszik a szeretetét, legszívesebben kitörte volna a nyakukat.
Aztán pedig a sajátját is, amiért neki semmilyen erőfeszítés árán sem sikerült ezt elérnie...
Sem akkor, mikor foglalkozott a dologgal, sem pedig akkor, mikor úgy tett mint a többiek.
Féltette a többi barátját, hogy Kypsä majd elveszi tőle az összeset és akkor majd méginkább egyedül marad.
Amikor erre gondolt, nagyon nehezen vette rá magát arra, hogy ne vessen véget szánalmas életének.

Ei mitään... (finn - semmi) Nalilito ízlelgette ezt a szót, párszor ki is mondta hangosan.
Ei mitään... Ez volt a legtökéletesebb szó arra, ami maradt belőle a történtek után.

Nalilito még sosem érzett efféle dühöt Ilo iránt. Úgy érezte elhagyta őt és elárulta. Először Onne, majd Ilo is... Onne kiszakadása is komoly ostromot jelentett belső világának kastélyán, de amint Ilo végleg elhagyja, belső világa Hiroshimával válik majd egyenlővé. De ahogyan a japánok is, ő is túl fogja élni.

Azt tervezte, hogy még a katasztrófa bekövetkezte előtt érzelmileg semlegesíti magát, így számításai szerint könyebben tudja majd rekonstruálni önmagát.

De ezek csak tervek...  Egyenlőre olyan hálóban vergődött, amibe bele sem kellett volna úsznia. És bár tudta, hogy nem kéne, mégis megtette. Mert szeretett szenvedni. Az tartotta őt életben, akkor érezte igazán a létezést.

Visszagondolt gyermekkori önmagára... Arra az önfeledt, naív és szánalmas gyermekre aki boldog volt... Boldog volt, mert volt egy barátja, akiről tudta, hogy nem fogna rá sosem ágyú tüzet. Ám ő elment és Nalilito egyedül maradt...

Bár fizikailag egy pezsgő környezetben élte minden napjait, lelkileg kihűlt... Egy hűvös, letargikus személy lett belőle belülről, aki undorodott az emberi faj 99%-ától. Látta azt, amit mások nem vettek észre. Önmagát nem gondolta emiatt felsőbb rendűnek másoknál, mert tudatában volt saját hibáinak. És éppen ez a tudat volt az, ami magasabb szellemi szintre emelte fajtársainál.

Eremofóbia... Ó te nyomorult... Bárcsak ne lennél... Bárcsak ne kínoznál ennyire...

És ezután, Nalilito csak feküdt...
Feküdt üresen, ihlet- és lélektelenül...
Már nem értett semmit...
Végül már csak kihasználtságot érzett és a fejében kavargó megfogalmazatlan kérdések súlyát, melyek a hűvös padlóhoz bilincselték éppen...
És persze kételyt... Kételyt önmagában és a környezetében...
Nem volt kedve enni, nem volt kedve aludni, nem volt kedve beszélni, nem volt kedve ölni... És nem volt kedve létezni sem...
Mennyivel egyszerűbb is lenne meghalni...
Megérné egyáltalán élnie az életét?
Neki egyáltalán nem biztos...

És akkor még nem is gondolta, hogy ez csak a kezdet... Egy kis ideig enyhült a helyzet, Ilo nem hagyta el Nalilitot és minden úgy ment, ahogyan annak kellett. Legalábbis Nalilito így hitte.
Ám nem vette észre, hogy fokozatosan esnek vissza a régi mederbe. Abban a gyilkos hitben ringatta önmagát, hogy minden rendben van körülötte. És mikor felocsudott, már késő volt. Ilo és Kypsä között olyan baráti kötelék alakult ki, ami már Nalilito figyelmét sem kerülhette el. A lány először dühöngött, ám később belátta, hogy ez az ő hibája.
Bánatját italba folytotta, melytől olyan szellemi magasságban lebegett, ami segített neki legalább arra az egy estére elfelejtetni, miért is bánatos.
Amennyire csak tudta, kerülte barátai társaságát, hiszen még ittasan is elég tisztán látta, hogy a helyzeten méginkább rontana ha az alkohol segítségével megnyílna nekik és elmondaná mindazt, ami a lelkét nyomja és a szívét fájdítja.
Aznap éjszaka nem érzett dühöt, nem érzett bánatot. Úgytűnt, az alkohol minden rosszra gyógyír.
De eljött a másnap. Nalilito émejegve ébredt és a hányinger csak méginkább úrrá lett rajta, amikor meglátta, milyen jól mulattak a barátai néküle. Elkeseredetten tette aznap a dolgát és fejében egyfolytában csak saját halálát tervezgette.
Két nappal később úgy döntött beszél Iloval. A témát egy idő után a helyes útra terelte, arra, amerre ő akarta hogy haladjon és elmondott neki pár dolgot.
Azt persze titokban tartotta, hogy mit gondol a Kypsävl való barátságáról, dehát ez így volt rendjén.
Önmagát ostorozta, amiért ily gyermeteg módon viselkedett. Ám ez múlandó harag volt. Kypsära gondolt, arra a sátán fajzatra. Elbűvölő megjelenésével és megnyerő stílusával minden embert az ujja köré csavart.
Viszont Nalilito most már látta, mi is gazán. Az a sok küzdelem, megfelelni akarás és vereség segített lecibálni a lányról azt a réteget, amit mindenki más látott. Látta belülről azt  az éj fekete sötétséget, amely vonzotta az embereket. Egy édes pestis volt az a lány.
Nalilito már szinte sajnálkozva nézett rá nap mint nap és most úgy érezte, talán még szivességet is tesz neki azzal, hogy megöli.
Mert mi van, ha nem direkt teszi ezt? Lehet, hogy a ragadozók sem szeretnének megölni senkit, mégis...
Ha túl szeretnék élni, akkor meg kell tenniük. Mivan, ha Kypsä is ilyen?

Nalilito fejében ezek a gondolatok cikáztak, amikor ráeszmélt, hogy még mindig a lányban melegszik a kése. Ekkor egy hirtelen mozdulattal kirántotta belőle és Kypsä össze-össze rándulva vonaglott a földön. Vérben forgó tekintetét Nalilitora emelte, aki szelíden, sajnálkozva nézett le rá, mint egy anya a haldokló gyermekére.

-Nem vagy te rossz ember Kypsä... Mostmár tudom... De a küzdelemben mindig az erősebb marad életben és most te maradtál alul. Kár, mert... Mert erős ellenfél voltál. Én viszont nemcsak erős, de megfontolt és kegyelmes is vagyok. -mondta Nalilito, majd egy gyors mozdulattal elvágta a lány torkát.

A sok vérveszteségtől koránt sem spriccelt a lányból a vörös élet olyan mértékben és mennyiségben, ahogy azt Nalilito várta, de legalább már nem szenvedett.
Nalililto lehunyta szemeit és egy mélyet szippantott volna a vérszaggal teli levegőből, ám nem tudott...
Fejéhez mintha párnát nyomtak volna és mikor kinyitotta a szemét, nem látott mást, csak sötétséget.
Már értette... Karjával feltolta magát és a szemét megdörzsölve körülnézett a szobában.
A fali óra este 11 órát mutatott, tehát még másfél órája volt hátra addig, míg minden táborozó el nem csendesül, ő pedig kiosonhat és a friss éjszakai levegőn bámulja azt a milliónyi csillagot az égen.